Válasz

Eredj, ha tudsz! Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém
Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn. Eredj, ha azt hiszed, Hogy odakünn a világban nem ácsol A lelkedből, ez érző, élő fából Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának Észrevétlen ezer új hangja támad, Süvít, sikolt, S az emlékezés keresztfáira Téged feszít a honvágy és a bánat. Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt, Ki rab hazában élni nem tudott De vállán égett az örök kereszt S egy csillag Zágon felé mutatott. Ha esténként a csillagok Fürödni a Márvány-tengerbe jártak, Meglátogatták az itthoni árnyak, Szelíd emlékek: eszeveszett hordák, A szívét kitépték. S hegyeken, tengereken túlra hordták... Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett: Inkább, semmint hordani itt a jármot, Szórd a szelekbe minden régi álmod; Ha úgy látod, hogy minden elveszett, Menj őserdőkön, tengereken túlra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben leszek a méreg, Miazma, láz, lappangó rút féreg, De itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang, Mely temet bár: halló fülekbe eseng És lázít: visszavenni a mienk! Akarok lenni a gyujtózsinór, A kanóc része, lángralobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér És akkor...!!
Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok.
1918 december 20

Válasz

Reményik Sándor : Eredj, ha tudsz!

Válasz

A menekülő

 




Ha menni kell, magammal sokat vinnék, Az egész édes, megszokott világot, Rámástul sok, sok kedves drága képet És egy pár szál préselt virágot,Vinnék sok írást, magamét, meg másét, Sok holt betűbe zárt eleven lelket,S hogy mindenütt nyomomba szálljanak: Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam, Hintám, amelyen legelőször szálltam,A keszkenőm, mivel rossz másba sírni, A tollam, mert nem tudok mással írni, Vinném a házunk, mely hátamra nőttAz utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék! Én Istenem, mi minden futna átGyötrődő lelkem alagútjain -Olvasgatnám az ablakok sorát, Simogatnám a fecskefészkeket,S magamba színék minden verkliszót, Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének Az ajtók mind, és mind a pitvarok,Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -És mindent itt hagyok.

Válasz

Kányádi Sándor  
Sörény és koponya poéma két részben többszöri nekirugaszkodásra  Első rész  Harmadnapon már csak sörény és koponya lerágott bordák s a karambolozott csigolya egymásra futott véres kis vagonjai el sem kell már takarítani 
harmadnapon már csak a dögszag s a belek széttaposott sarából torozó legyek s a szakadék szélén sebtében kirakott zabálás sürgette anyagcserenyomok s a csönd a tehetetlen lombok szégyene miért itt kellett megtörténnie 
harmadnapon már csak sörény és koponya lerágott bordák és a karambolozott csigolya üres kötőfékszárat húz a nap végig az erdőn még egy sugarat mint akire önnön halála alkonyul úgy állok olyan vigasztalanul s a dögre settenkedő farkasok szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok 
hiába siratod magad hiába siratod beomló vízmosás beomló homlokod valaha volt egy tisztás ahol sütött a hold hiába siratod magad hiába siratod 
a tisztás szélén forrás abból ivott a nap hiába siratod hiába siratod magad 
moccanatlanul az erdő homályosul a hold beomló vízmosás beomló homlokod  
Néz a szemgödör foszforeszkál át a korhadt kerítésdeszkán éjszakánként a reves fűzfák mintha nézését utánoznák kutak mélyéből patakfőkből tűzből vízből sűrű ködökből mérföldek messzi távolából eléd kerül utánad lábol esztendők avas asztagán át nézten-nézve néz rád mered rád fordulásod semerre sincsen hogy rád ne a gödör tekintsen  Május virágzó cseresznyefáit hajnalra araszos hó takarta csatakosan és üvöltve vergődtél ki az innenső partra egy árvának született csikóval és egy kosárnyi kutyakölyökkel nyöszörgött rád a legelső reggel  aztán a kölyköket vízbe ölték ahogyan annak rendje és módja vagy elföldelték mielőtt még a szemük kinyílhatott volna de egyet közülük társul és őrzőül az árva csikónak egy kutyakölyköt életben hagytak  (Legjobb meg se születni földilakóknak, vagy ha igen, Hádész kapuján átjutni sietve.)  Véletlennek is mondható és mondható gondviselésnek azon a havas hajnalon miért éppen te születtél meg s a kosárnyi kölyök közül hogy alig tíz évet se éljen mért épp purdét hagyták élve s miért hogy farkasok falták föl az árva csikó vénségére miért hogy az élve gödörbe-hánytak nyöszörgését még most is hallod jobb lett volna meg sem születned vagy születéskor meg is halnod mai ma las si eu cateodata intre un altfel de plata olykor nem bánnám ha részem volna más elrendelésben
ha nem jövök világra holtomat senki se látja de vágyódtam hogy juthassak révébe mind a két partnak hogy szülessek s meg is haljak hogy szülessek s meg is haljak  
Egyszer még tudom fölvonít a holdra érettem vonít majd purdé gyermekkorom füstszínű drága társa megnyalja lecsüngő vagy már egymásra illesztett kezem könnyet is ejt hűséges szép szeméből ahogyan én is napokig sirattam tehetetlen oldalvást ugrik szent mihály földig letakart lova szűgyitől s farkát behúzva elindul előttem ő tudja már hová  Beszélték hat éves se voltam hatévesen a ló rég felnőtt s purdé kutyám alól is addig elástak már néhány alj kölyköt beszélik máig is vannak még nálamnál is öregebb vének kik hatvan-hetven év előttről mint tegnap történtről beszélnek gyakran láttak alkonyok jöttén nekivágni a nagy erdőnek vissza vajon most végeformán a régi képek miért jönnek s tudják az erdőn félelmemben hol sírtam hol meg énekeltem emlékeznek hogy a fehér ló az öreg iskoláztatott kétévenként tandíj fejében mindig ellett egy kiscsikót  
Hiába siratod magad hiába siratod beomló vízmosás beomló homlokod  elvadult rég a tisztás ahol sütött a hold hiába siratod magad hiába siratod  és elapadt a forrás aszályosul a nap hiába siratod hiába siratod magad  szálig kidőlt az erdő halálsárga a hold kitakart vízmosás beomló homlokod  
Van amikor a lovakat is besorozzák a tiédet övékké orozzák van amikor a lovakat is besorozzák és behívták egy nyári nap szomorkás esős reggelén gazdája után rukkoltatták az akkorra már dérfehér almásszürkének született javakorabeli Öreget így ismerte máig az otthoni emlékezet  hinni a fülünknek szemünknek szinte nem mertünk hallva-látva hogy a kapunk grádicskövét föl-fölnyerítve ő kapálja megszökött mint a katonák sejtvén hogy veszve a haza géppuskarakasszal a hátán állított be egy éjszaka és folytatta hol abbahagyta mit szemmel láthatóan élvezett a dolgos szabad életet de környékezhettem tarisznyát rázva cserkészhettem be mindhiába napokig meg nekem se állt ha előtte farkasokkal volt vitája  
Ha untad a kiégett martot reszelgetni vissza nem tartott nem volt előtted karám korlát akadály hogy át ne ugornád nem volt az a gyepűvel védett tilos hogy visszafogjon téged mímelted mintha bóbiskolnál s már családostól ott se voltál holddal felhővel összejátszva trappoltatok le a tisztásra s mire az örzők észbe kaptak nyoma sem volt a kis csapatnak föl se vette cseled a pásztor tudta hogy hajnalhasadáskor ott bóbiskolsz a többiekkel együtt virrad rátok a reggel   
Szöktél most is gyepűn által lányoddal és unokáddal hajnali kiruccanásra szöktél most is a tisztásra s jöttél volna ahogy szoktál jelentkezni pásztorodnál de ugrásra kész s hörögve három farkas fogott közre vicsorogva és hörögve három farkas fogott közre   
Szűgy közé a csikót s harcra fordult farral a két kanca szűggyel óvtak farral védtek mint a mai mosógépek dobtárcsája olyanformán mint a helyben forgó orkán úgy forogtak rúgtak döngve dobbant patájuk a földre mintha gépágyú szólt volna dübörögve és dobogva mintha évekig betörten tapostak volna egy körben maguk köré olyan vályut mélyített a hátsó lábuk patkó csattant állcsont reccsent a három vad visszarettent szégyenülten visszaszöktek az erdőbe honnan jöttek de a lovak sem időztek noha egyelőre győztek tudták érezték a besték a kis csikót kiszemelték reszkető inakkal sorba álltak s indultak a csorda irányába egyesével a sokszor megjárt ösvényen  Útjuk egy nagy vízmosáson vitt volna át de három farkas közül egyik már a vízmosás közepén várta várva várta míg a társak kétoldalról harcba szállnak ellenszél fújt szagot későn vehetett már az én hősöm öregkori farkasvakság szemét hályogok fátylazták nyerített még egy utolsót s már a szakadék alján volt   
Harmadnapon már csak sörény és koponya lerágott bordák és karambolozott csigolya üres kötőfékszárat húz a nap végig az erdőn még egy sugarat   Sörényesül az erdő koponyásul a hold beomlott vízmosás a homlokod  Hold szalmáján bóbiskol a lovam zabszemekké hegyeződött nyerítések hullnak elém az éjszaka csillagokkal lyuggatott rostájából  abrakostarisznya formájú felhőket rázat a széllel próbálja becserkészni egy gazdátlan árnyék de ő  hátracsapja fülét hirtelen farát veti s az űrbe röppen az árnyék fejéről fölrúgott gyermekkori szalmakalap  
Második rész 
 Harmadnapon már csak dögszag füst és korom kutya ül mintha még élne az udvaron s a pajtában ha még pajtának mondható jászolhoz kötve egy pernyétől szürke ló nyerítene de már nincs hozzá ereje  valaki odaföntről miért nem lövi le  harmadnapon már csak a műholdak s az úr láthatnák mi történt szemet nekik se szúr  láthatnák a kutyák mind megsüketültek békésen járkálnak közömbösen ülnek süvíthet a golyó robbanhat az akna bambán bámulnak a leomló falakra csörömpölhet a tank nem ugranak félre bele-belenyalnak a kiomló vérbe nyüszítenek ha repeszt vagy ha golyót kapnak nem hallják a kínjuk akárhogy ugatnak 
Föl-fölfednek olykor a műholdas szemek pár száz csak éppen hogy elhantolt tetemet s tömegsírokat miket az ásatók - ra való tekintettel akkor még nem illett látniok
 
Mai ma las si eu cateodata intre un altfel de plata nenascut fiind nimeni nu ma va vedea murind 
Dar m-apuca dorul cel mai dor de coasta amanduror sa ma nasc ca sa si mor sa ma nasc ca sa si mor  olykor nem bánnám részem a nemlét meg nem született ha lennék volnék boldogabb senki se láthatná holtomat  de a vágyak vágyát gyújtva föl csábított az anyaöl azzal hogy szül s meg is öl azzal hogy szül meg is öl 
Üldögél az ágya szélén mint egy magába roskadt vén mintha évszázadok óta mintha évezredek óta mintha volna őszülő óriás karonülő bal hüvelykujját szájába dugja mutatóujjával orrát fogja két könyökét két térdén támasztja jobb keze három ujja közt mintha karmesteri pálca ringna mondvást mondja hatogatja a szót szinte szóba fojtva lovak háborújáról világháborújáról tud-e a világ kedvesem tud-e a világ édesem ilyet még nem látott nem hallott senki sem  
Mintha a nap fölkelőben fölkelőben lemenőben ülne maga vejnemöjnen majd két karját ölbe ejtve majd arcát tenyérbe rejtve mintha ülne jurta szádán révülőben egy vén sámán ringatózó tevevánkos hajlatában a zsoltáros mint akiért athén árgosz vetélkedett vagy hét város mert minden szent mozdulatban minden előző is ott van húnyt pillákkal úgy ül mintha szeme csak befelé nyílna mintha látni amit látott nem kívánná a világot hajtogatja mondja mondja a szót szinte szóba fojtva kutyák háborújáról világháborújáról tud-e a világ kedvesem tud-e a világ édesem ilyet még nem látott nem hallott senki sem  
Vetett a takaró fodrot majd hullámot előbb csak a feje majd válla is látszott omlott a lepedő félig a házföldre anyaszült meztelen úgy kelt ki mellőle mintha boticelli varázsolta volna hirtelenében a gyűrött takaróra hosszú dús haját az ölébe eresztve beállt egy picikét akárha keretbe és úgy is maradt még szemérmesen állva mint aki tudja hogy neki mi dukálna majd erdőnyi haját vállán átaldobva fogja a jobb mellét gyöngén fél marokba s mintha pufók felhők fújnák olyan könnyen a motyogó férfi karja közé libben vele együtt mondja mondja hajtogatja  lovak háborújáról világháborújáról tud-e a világ kedvesem tud-e a világ édesem kutyák háborújáról világháborújáról tud-e a világ kedvesem tud-e a világ édesem ilyet még nem látott nem hallott senki sem egy kicsit őszintén egy kicsit módolva lehúnyt szemmel lassan homlokon csókolja de nem időz röppen s már tavaszi zápor muzsikája hallszik a fürdőszobából  
Illat-pórázon jött a kávé egy röpke csók s már ment a lány s amerre ment a deres ágak rügyezni kezdtek kibarkáztak az utca mindkét oldalán  
Miért takartad el uram szemérmesen miért takartad el a műholdak szemét hisz úgyis látták ujjad rései közt hisz úgyis látták ujjad rácsai közt amit akkor látniok még nem illett miért takartad el uram miért számon kéred-e a vérontást nem feledkezel-é meg a hátrakötözött kezűekről a nyomorultak jajkiáltásairól a maguk ásta gödörbe zuhantakról nem marad-e örökre elfelejtve a szegény nincs-e oda végleg a vetésünk állna-e eléd ítéletre keltesz-e bennük félelmet uram hadd tudnák meg hogy ők csak emberek több ezer éves a sirámunk több ezer uram te ugye vétkezni is csak általunk vétkezel  Nem a te kezed volna-e rövid ahhoz hogy megsegítsen nem a te füled volna-e süket ahhoz hogy meghallgasson csupán a mi bűneink sokasága vétkeink özöne miatt rejted orcádat előlünk mindig el uram te ugye vétkezni is csak általunk vétkezel  
Hallgatsz uram hallgatásod előlünk azt is elásod fülünk hiába vigyázza ásod újabb hallgatásba  
Miért takartad el uram szemérmesen miért takartad el a műholdak szemét s a nagy becstelenségek idején a legnagyobb embertelenségek idején az egész földgolyó az egész mindenség miért egyetlen szemérmesen lehunyt szem  Hallgatsz uram hallgatásod előlünk azt is elásod fülünk hiába vigyázza ásod újabb hallgatásba  
Miért kell a te napodnak mint az éjjeli tolvajnak lopakodva jőni el ha az egek mind elmúlnak agy robajjal beomlanak ha elégve fölbomlanak a föld s minden elemek pusztító nagy szándékoddal mint miért a tolvaj loppal siess uram te napoddal minél előbb jöjj jövel az emberi nemzetek nehogy megelőzzenek  
Aknamezőre terelt konda lekaszált lovak szétlőtt oltár égő erdők uram e ronda fajzathoz mely gyilkol naponta baján enyhítni mért hajolnál 
Fiad már egyszer meghalt értünk eredményét magad is látod gyűlölet a fegyverük vértjük pusztuljanak legyen már végük teremts nélkülük új világot  elég nagy a te mindenséged mentsd ki az innen menthetőt még oda hová lábuk se léphet krisztustalan amit beszélek de talán mégis lehetőség s hadd lőjék szét mit ők emeltek templomot gyárat hidat házat gyilkolják egymást népek nyelvek paránya sincs a szeretetnek nincs bennük szemernyi alázat  imát is azért imádkozna öléshez kérik segítséged dicsőségedre ha kik voltak növényeknek és állatoknak nekik adj örök üdvösséget  
1975-2002 

Válasz

Csak egy éjszakára

2007-06-16 09:26:542 hozzászólás

Csak egy éjszakára
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
– Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, – hogy mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.
 
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Gerendatöréskor szálkakeresőket.
– Csak egy éjszakára:
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák;
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
 
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
– Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Úgy forog a férfi, mint a falevél:
S mire földre omlik, ó, iszonyú omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
 
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
– Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról,
Mikor a rongysátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...
 
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
– Csak egy éjszakára:
Vakító csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet!
 
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.
– Csak egy éjszakára:
Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
 
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind;
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent;
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
***  Przemyśl, 1914. november
 
 
 
IN MEMORIAM
 
Gyóni Géza
(1884. június 25 – 1917. június 25)
 
1914. július 28. kedd és aratás ideje volt erdővidéki szülőfalumban. Délután lovashírnök száguldozott keresztül-kasul a mezőn, hírül adva az aratóknak, hogy ”hadat üzentünk Szerbiának.” Nagyapám erre nagy ívben, jó messzire elhajította a sarlót és elindult hazafelé, hogy meg sem várva a behívót másnap, önként jelentkezzen katonának. Úgyanígy cselekedett a faluban a többi hadköteles férfi is.
Tudjuk, milyen nagy hazafias lelkesedés kerítette hatalmába az akkori Európát, az Északi-tengertől le a Biscayai-öbölig, s át a Kárpátkanyarig. A német szociáldemokraták – akik a július 23.-i, a Szerbiához intézett ultimátum 48 órájának lejárása után, július 25-én, még háborúellenes tüntetésre mozgósítottak Hamburgban, de a hadüzenet után felfüggesztették az osztályharcot, és a kormány hadi politikájának támogatása mellett döntöttek. Párizsban meggyilkolták a szocialista Jean Jaurès-t (1859-1914), aki határozottan a háború ellen foglalt állást; gyilkosát pedig, mint ”valódi francia hazafit” fel is mentette a törvényszék! Az írók közül Thomas Mann és Anatole France is hagyta magát elragadtatni a háborus eufóriától; nem így azonban Bernard Shaw.
A háború minden fronton heves harcokkal kezdődött. Az ismételten rohamra küldött gyalogság soraiban rendet vágtak a védők gépfegyverei; szeptemberben elakadt a német offenziva a Marne mellett, és állóharc kezdődött, majd Verdun-nél egymillió halottat követelő ún. ”Materialschlacht”, a hadban álló felek anyagi kimerülését jelentő esztelen hadviselés. Az orosz hadsereg ostromzár alá vette a lengyel Przemyśl erődjét, amelyik Verdun és Antwerpen után, az akkori Európa harmadik, legnagyobb katonai létesítménye volt, ahol a védősereg zömét magyar honvédezredek alkották. Hasonló állóharc kezdődött az olasz fronton is. Nagyapáink háborús emlékeinek színhelyei: Piave, Doberdo és Isonzo, majd a szibériai hadifogság helységei.
Przemyśl védőinek erejét és morálját felmorzsolta az ostromzár és a cári tűzésrég fölénye. Miután élelmiszertartalékuk is kimerültek, a harci eszközök megsemmisítése után, 1915. március 28-án kapitulált a Hermann Kusmanek altábornagy erődparancsnok és nyolc tábornok parancsnoksága alatt álló hadsereg teljes állománya: 2 593 tiszt, valamint 117 000 katona. A k.u.k. monarchia elszenvedte legnagyobb vereségét, aminek jelentőség nélküli kozmetikája volt a romokban álló Prezemyśl visszafoglalása, 1915. június 3-án.
A hadifogságba indulók között volt Gyóni Géza, (tkp. Áchim Géza) aki a Pest megyei Gyónon született. Előbb evangélikus lelkésznek készült, majd köztisztviselői pályára sodródott, később újságíró volt. A háború előtt több verseskötete jelent meg, de ezek nem keltettek különösebb feltünést. Háborús lelkesedéstől fűtve önként vonult be katonának. A háború elején közölt versei ennek a pátosznak a jegyében születtek; nemsokára az elszenvedett események hatása alatt ezek megrendítő ellenpontozásai, a háborúval való határozott szembefordulás jegyében írott versei. Életének utolsó állomása a krasznojárszki * fogolytábor, ahol testben-lélekben megtörve 33. születésnapján, 90 évvel ezelőtt elhunyt.
Költészetét sokan és sokféleképpen elemezték, bírálták, elismerték, vagy elutasították. Tény azonban, hogy egyetlen költeményének köszönheti irodalmi továbbélését: a Csak egy éjszakára c. versének, amit számos nyelvre lefordították, s 1934-ben elnyerte a brit irodalmi társaság nemzetközi díját. Gyóni tehát az ún. ”egy műves” szerzők sorába állítható. [Ilyen egy-művesek pl. Carlo Levi (1902-1975) Krisztus megállott Ebolinál; Kuncz Aladár (1886-1931) Fekete kolostor; Gustave Flaubert (1821-1880) Bovaryné; Vittorio Monti (1868-1922) Monti-csárdás; Pietro Mascagni (1863-1945) Parasztbecsület és Ruggiero Leoncavallo (1857-1919) Bajazzók – , hiszen valamennyien többett alkottak, mégis, a nevezett egyetlen mű révén lettek halhatatlanok.]
_________________________
* Krasznojarszk, oroszul: Красноярск (neve: Красный Яр – vörös part jelentésű) nagyváros Szibériában a Jenyiszej partján
Ez a vers a háború pokoljának és a szenvedésnek megrázó ecsetelése, és itt az ecsetelés szó, a költői leírás megnevezésére az egyedül megfelelő kifejezés; továbbá: vádírat az otthon maradt szájhősök és a háború haszonélvezői, valamint a pártpolitikai csatározók, a ködevök ellen. A vers nem lázító hangvételű, nem jut tovább az ”Istenem ne többet” vagy a ”Krisztusom mi kell még”-en, és mégis nagyobb hatású mint a nyílt lázítás. Ez emeli a háborúellenes irodalom maradandó alkotásai közé. Csöndes, kimért léptékű kadencia hordozza a sorsukban beletörődötteknek, a kiúttalanság hátteréből felpanaszolt fájdalmas valóságát; azok nevében írva, akik mást nem tehettek, mint vállalni és végig játszani a rájuk kiosztott tragikus szerepet: meghalni, úgymond a hazáért, amiről irreális elgondolásaik, leginkább romantikus elképzeléseik lehettek csupán. Megelevenedik szemeink előtt egy olyan dráma, amely rendezési regulái a császári és királyi alattvalónak, a hűség és a kötelesség teljesítésének kódexében foglaltakhoz igazodtak, miszerint meghalni kétféleképpen lehet, becsülettel és becstelenül. A becsületnek  azonban nem lehet(ett) alternatívája.
Minekutána magunk is nagyapai kort értünk meg, elmondhatjuk: igen, a háború ma is aktuális, még akkor is, ha számunkra egyelőre csak médiális esemény.
Rendhagyó megemlékezésre vállalkozott egy költemény okán egy nem-irodalmár, jóllehet manapság ugyancsak megcsappant a lírát kedvelők száma. Ennek oka kétségtelenül korunk elektrónikus-digitális és kép uralta médiumának mindent legyürő egyeduralmában nevezhető meg, amit kiegészít az erőszak térhódítása minden társadalmi síkon. Ilyen körülmények között, tegyük fel mégis a kérdést: mi egy költemény, egy vers? Csikszentmihályi Mihály szerint  »a költészet a nyelv használatának egyik legkreativabb formája.« Szükebb szülőföldemen egyik ötödik osztályos falusi gyermek magyar anyanyelvén adott válaszát idézem, arra a kérdésre: mi a vers? A válasz így hangzott: »Vers az, amit mondani kell!« Egy zabolátlan ífjú lélek, tömör, archaikus színezetű válasza. Nos, a »Csak egy éjszakára« c. Gyóni-vers ilyen! Mondani kell! Az olvasó úgy érzi, nem maradhat magának az olvasott, ki-kivánkozik a nyílvánosságba: nem hangosan, hanem fel kell mondani szépen, hogy az isteneknél is meghallgatásra találjon.

Válasz

József Attila: Nem, nem, soha!














2007, január 8 - 19:58 Egyéb





József Attila: Nem, nem, soha!Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett! Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel, Ha eljő az idő - a magyar talpra kel, Ha eljő az idő - erős lesz a karunk, Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk! Majd nemes haraggal rohanunk előre, Vérkeresztet festünk majd a határkőre És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! - Szembeszállunk mi a poklok kapuival! Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ Teljes egészében, mint nem is oly régen És csillagunk ismét tündöklik az égen. A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk! Felhatol az égig haragos szózatunk: Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk. Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: Nem engedjük soha! soha Árpád honát! (1922 első fele)

Válasz

Gyóni Géza:Csak egy éjszakára...

Válasz