A Hirosima és Nagaszaki elleni intézett barbár amerikai atomtámadás – a japán holokauszt – 68. évfordulóján is elkerülhetetlenül fölmerül a kérdés: igaz-e a „hivatalos” állítás, mely szerint a két nukleáris bomba ledobására azért volt szükség, hogy a „fanatikus” japánok végre letegyék a fegyvert? Igaz-e, hogy a 220 ezer áldozatot követelő tömeggyilkosságnak köszönhetően hozzávetőleg egymillió amerikai katona életét sikerült megmenteni?
A kétségek egyre szaporodnak a két japán városban végrehajtott példátlan vérontás okait illetően. A második világháború oly sok eseményét kell még mindig a szövetségesek propagandájának torzító lencséjén keresztül néznünk. Nem kivétel az atomfegyver bevetése sem. A háború óta nyilvános fórumokon, tankönyvekben, újságcikkekben, filmekben igyekeznek mentegetni az egész világháború egyik legsúlyosabb bűncselekményét: a két japán város civil lakossága ellen intézett pusztító atomcsapást. A jól ismert érvelés szerint Japán csakis az atomcsapás nyomán tette le a fegyvert, amely ha nem következik be, az amerikai csapatoknak partra kellett volna szállniuk a szigetországban, ezért a háború még évekig elhúzódik, és még több millió ember vesztette volna életét. A következtetés: a bomba ledobását elrendelő amerikai vezetők valójában életeket mentettek meg – arról nem beszélve, hogy eleve a „demokráciáért”, a „szabadságért” harcoltak a „gonosz erőit” megtestesítő japánok ellen.
Attól tartok azonban, a valóság nem áll összhangban az amerikai háborús mitológiával. Japán nem volt „gonoszabb”, mint az Csendes-óceán térségében és Ázsiában terjeszkedő Amerika, vagy a hatalmas gyarmatbirodalmat fenntartó Nagy Britannia és Franciaország. Japán kétségkívül hegemón szerepre törekedett a térségben – vagyis birodalmat épített –, de miért lenne bűnösebb a japán, mint a brit, francia vagy az amerikai birodalomépítés? Csak azért, mert Japán veszített, és nem tudott nagyhatalommá válni? Nem beszélve arról a tényről, hogy Japán kizárólag Ázsiában igyekezett befolyását kiterjeszteni, és a térséget uraló britekkel, franciákkal illetve az USA-val szemben bizonyos értelemben joggal érezhette még korlátozott hatalmi törekvéseit (sőt nemzeti érdekeit) is fenyegetve.
A japán vezetés köreiben eltértek a vélemények a béke megteremtésének lehetőségeit, illetve a megadás feltételeit illetően. Azonban hazugság az a vád, hogy a japánok mérhetetlen fanatizmusukból kifolyólag semmiféleképpen sem voltak hajlandók letenni a fegyvert. 1945 tavaszán-nyarán katonai szempontból Japán helyzete teljesen kilátástalannak látszott. És bár bátrak voltak és hősiesek, és készen álltak meghalni a hazájukért, de – a belénk plántált hiedelemmel ellentétben – nem voltak megszállottak és ostobák. Már 1944 végétől kezdve számos kísérlet történt a részükről a háború tisztességes befejezésére. 1945 tavaszán-nyarán már csak egyetlen feltételt szabtak: a császár személye érinthetetlen legyen, vagyis őt ne távolítsák el a pozíciójából. Az USA azonban ekkor még nem volt hajlandó a japánok kívánságát teljesíteni. Carter W. Clarke amerikai tábornok a következőképpen vélekedett a japánok fegyverletételéről: „Megadásra kényszerítettük őket a kereskedelmi flottájuk tönkretételével és a kiéheztetésükkel. Amikor már nem volt szükség arra, hogy tovább folytassuk (a kiéheztetésüket), és ők is tudták, hogy mi is tudjuk (hogy nincs tovább), akkor alávetettük őket a két atombomba kísérletének.”
Kísérlet? Bármilyen brutálisan hangzik, de bizonyos jelek tényleg arra utalnak, hogy az amerikai katonai és politikai vezetés bizonyos körei feltétlenül ki akarták próbálni az óriási anyagi és emberi erőforrások összpontosításával létrehozott nukleáris bombát. Az ellenség megadásra kényszerítése immár másodlagos szerepet játszott. Douglas McArthur tábornok az alábbiakat mondta: „A háború hetekkel korábban véget érhetett volna, ha az USA beleegyezik abba - amint azt később meg is tette -, hogy a császár a helyén maradhasson.”
Az amerikai hadsereg vezetői között többen is akadtak, akik világosan megértették: katonai szempontból az atomfegyver bevetése értelmetlen. William D. Leahy admirális, vezérkari főnök a következőképpen nyilatkozott: „A Hirosimára és Nagaszakira ledobott brutális fegyver nem jelentett segítséget a Japán ellen folyó háborúban. A japánok ekkora már vereséget szenvedtek, és készek voltak a megadásra.” Chester W. Nimitz admirális hasonlóképpen vélekedett: „A japánok valójában már korábban békét kértek […] szigorúan katonai szempontból nézve az atombomba nem játszott jelentős szerepet Japán vereségében.” Állítólag az amerikai titkosszolgálatok is a hirosimai és a nagaszaki vérengzés előtt úgy ítélték meg, hogy a partraszállás szükségtelen lesz, ugyanis Japán hajlandó letenni a fegyvert.
Figyelembe kell venni továbbá, hogy – a nagyhatalmak előzetes megegyezése alapján – a Szovjetunió 1945. augusztus 8-án hadat üzent Japánnak. A szigetország sorsa ezután – teljesen függetlenül az atombombától – végképp megpecsételődött. Mint Claire Chennault, az amerikai légierő tábornoka kijelentette: „Oroszország belépése a Japán elleni háborúba döntő lépés volt a fegyverletétel irányába, és akkor is az lett volna, ha az atombomba bevetésére nem kerül sor.” Washington a két japán városra ledobott bombákkal feltehetően Moszkvát is sarokba kívánta szorítani egy olyan időszakban, amikor már megkezdődött a két győztes nagyhatalom közötti versenyfutás a befolyási övezetekért. Könnyen lehetséges, hogy ha a Truman-féle amerikai vezetés nem bizonyítja be elszántságát és könyörtelenségét a nukleáris bomba ledobásával, akkor Sztálin étvágya is sokkal nagyobb lett volna, és nem riad vissza a katonai összecsapástól akár Európában sem.
Az amerikai hadsereg és a politikusok köreiben már akkoriban megjelent az a fajta fanatizmus és „talmudi” kegyetlenség, amely napjaink „terrorellenes háborújában” is tapasztalható. A „héják” el voltak szánva arra, hogy az elképesztően sok pénzbe kerülő fegyvert élesben is kipróbálják, egyúttal a rivális nagyhatalmak és az egész világ értésére adva: a „csodafegyverrel” rendelkező Egyesül Államok a Földgolyó legerősebb birodalma. 1945. augusztus 6. történelmi fordulópont: az amerikai szuperhatalom megszületésének pillanata.
Kapcsolódó hírek:
Yip – been the
Megemlékezés a Páneurópai Piknik és határáttörés 24. évfordulóján
Este kilenc után nem távoztak nyugodtan az emberek. Folytatják a tiltakozást
Afgánok, pakisztániak és afrikaiak verekedtek össze a debreceni menekülttáborban