A cikket egy mezőgazdasággal foglalkozó szakoldalon olvastam. Elgondolkodtató.

Csupán két hónap volt hátra az uniós csatlakozásig, az ország a történelmi változás ünneplésére készült, amikor zárt ajtók mögött tárgyalt a Medgyessy-kabinet egy titkos előterjesztést. Az agrárszakértők által jegyzett dokumentum egyértelműen leírta, hogy a magyar állattenyésztés számára egy kegyelemdöféssel ér majd fel a hőn áhított közös Európa. Tejtermékekből és sertéshúsból például annyit sem termelünk majd, mint amennyi a hazai fogyasztók ellátásához szükséges - vonták le a szerzők a belépés várható hatásaiból a következtetést.

Tanulmányukat nem véletlenül rejtegette a kormány a nyilvánosság elől, hiszen minden betűje ellentmondott annak, amit az uniós belépésről döntő népszavazás előtt a közpénzből fizetett óriásplakát ígért. A hirdetés ugyanis azt állította, hogy a tagság a magyar mezőgazdaságnak is felvirágzást hoz majd. Ma már tudjuk, hogy nem ez történt. Azóta kiderült, hogy még a szakértők borús jóslatai is optimistának bizonyultak. Hiszen a honi agrárium jelentős részének az utóbbi hét esztendőben lényegében gyarmati sors jutott. Másképp nem lehet jellemezni azt az állapotot, amikor egy ország zömmel olcsó nyersanyagot termel, és a magasan feldolgozott, több jövedelmet hozó termékeket a külföldiek gyártják nekünk és helyettünk. Hogyan juthattunk oda, hogy hónapról hónapra visszább vonulunk, sőt, a piac egyes területeiről feltartott kezekkel iszkolunk ki, és önként adjuk át a lehetőséget azoknak, akikkel versenyben vagyunk? A válasz több elemből áll, érdemes az okokat önmagunkban is keresnünk. Hiszen már az uniós csatlakozást megelőző években is látszott, hogy a vámok akkori kölcsönös és fokozatos lebontását a nyugati farmerek sokkal inkább ki tudják használni, mint mi. De közelebb is érdemes körülnézni. Míg az ezredforduló környékén a lengyel gazdák hozzáhegesztették a gabonánkkal teli vagonokat a sínekhez - annyira elegük volt a magyar dömpingből -, mostanra itt is fordult a helyzet: ők uralják a terepet, tőlünk nem kell félniük. Nekünk viszont annál inkább: tőlük és lassan már mindenkitől.

Mert úgy tűnik, miközben mások rég tudják a leckét, mi csak most kóstolgatjuk az ízét annak, hogy az Európai Unió nem egy mosolyalbum, hanem maga a kíméletlen küzdelem. A nemzeti érdekek ugyanúgy élnek, a tét ma is a másik ország térdre kényszerítése, és ehhez az eszközt többek között a piaci terjeszkedésben nehéztüzérségként használt kereskedelmi láncok jelentik. Erre az összefüggésre derített fényt egy friss agrártanulmány, amely szemléletesen bemutatja: miképp szolgálja két cég, az Aldi és a Lidl a német élelmiszeripar és export előretörését. Ők tudják, hogyan kell csinálni. Trójai falovakként építik fel az országban a diszkontokat, amelyekből hamar előbújnak a katonák: például a saját márkás, olcsó termékek, amelyek zömmel német eredetűek.

Szembetűnő, hogy a válságban is nyertes két lánc nyeresége, forgalma mennyire együtt mozog az anyaország exportjának számaival. Tanulságos az is, hogy a két lánc hazai és térségbeli megjelenése után miképp vándorolt át a német élelmiszer kivitele nyugatról keletre. Jól szervezett, átgondolt lépések: a szabad Európa ideái mögött drasztikus piacfoglalás és menetelés.

Ma a háború nem a csatatereken, hanem az üzletekben dől el. A harcnak - ha tetszik, ha nem - mi is részesei vagyunk. Fegyver van a kezünkben, mi döntjük el, hogy mit veszünk, kiket segítünk a pénzünkkel. Ideje megállni, mert már nincs hova hátrálnunk. S kezdjük meg az előretörést azzal, hogy tudatosan a magyar árut, vagyis a megmaradást, honfitársaink megélhetését választjuk.

Nánási Tamás