Bár a legtöbb gönyűi tisztában van azzal, hogy a körülöttünk lévő vidék egyedi, de sajnos nem mindenki tudja ezt. Egyre több helyen botlik az erdőben az ember építési törmelékekbe, vagy egyéb szemétkupacokba. Pedig most már le is lehet tenni ingyen, a kialakított gyűjtőhelyeknél. Jó lenne, ha ezek az emberek is odafigyelnének végre a természetre. A forrás: http://www.ferto-hansag.hu/ptk_ismerteto

Kisalföldi meszes homokpuszták

A kisalföldi meszes homokpuszta a Duna árterétől délre, azzal párhuzamosan Győrtől a Tatai-árokig húzódik. Aljzata felső pleisztocén korú kavicstakaró, amely Győr és Gönyű között 4-8 m vastag, Gönyű-Ács-Komárom-Naszály vonalában pedig 6-8 méternél is magasabb teraszokat képez. Ezeket a teraszfelszíneket aztán főleg homok, egyes helyeken futóhomok és lösz takarják. Ez, valamint az alacsony, évi 550-600 mm csapadék eredményezték, hogy a Kisalföld magyarországi részének ez a legszárazabb területe és rajta részben eredeti, részint a homoki tölgyesek irtásterületén másodlagosan homokpusztagyepek (Festucetum vagainatae arrabonicum) alakultak ki. Sajnos, mára csak kevés maradt fenn belőlük, az oktalan fenyvesítés és akácosítás következtében. Legszebb foltjuk a Komárom-Győr-Kisbér háromszögben érintetlenül pompázó gyep, amely a tájvédelmi körzet legkeletibb elhelyezkedésű védett területe (Gönyű, Bőny, Győrszentiván). Ezeken a homokpusztákon a vegetáció korai ébredését a ternye fajok (Alyssum montanum, A. calycinum, A. desertorum), tavaszi sások (Carex humilis, C. stenophylla), a feketéllő kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp. nigricans) és a már a Pannonhalmi dombságnál emlegetett tavaszi hérics, törpe nőszirom jelzik. Utóbbinak él azonban itt egy ritkább, mély sárga színű fajtestvére is, a homoki nőszirom (Iris arenaria), amely a szártalan csüdfűvel (Astragalus exscapus) igazi védett ritkaságok. Amikor ezek nyílnak, egy pompásan illatozó, ciklámenszínű virágokkal rendelkező félcserje hívja fel magára figyelmünket, ez a szentiváni legelők egykorvolt dísze, a henye boroszlán (Daphne cneorum ssp. cneorum), amelyet a nép itt vérvirágnak, vagy szentiváni virágnak nevez. Virágzása tetőpontján a közeli fehérnyáras-borókás ligetekben ilyenkor jelenik meg a szomorú estike (Hesperis tristis) éjjeli lepkéket csalogató szennyessárga virága, míg a ligetek szegélyein, a tövisesekben nászruhát ölt a kökény, a varjútövis benge, a fagyal és a sóskaborbolya, - s már érleli termését az oly jellemző serevényfűz (Salix rosmarinifolia). A számos védett orchidea közül csak a sömörös (Orchis ustulata) és a poloskaszagú kosbort (O. coriophora) emeljük ki, amelyek akkor örvendeztetik meg a vándort, amikor az árvalányhaj (Stipa pennata) tollas "virágzata" ezüstösen fénylő, hullámzó tengerré változtatja a buckák ormait. A nyár azután a keresztesvirágúak, pl. magyar repcsény (Erysimum pannonicum), homokviola (Syrenia cana); a szegfűfélék, különösen a balti (Dianthus arenarius ssp. borussicus) és a magyar szegfű (D. pontederae), valamint a buglyos fátyolvirág (Gypsophila paniculata) és a tavaszi kőhúr (Mimuartia verna); a fészkesek, pl. szalmagyopár (Heliochrysum arenarium), ékes vasvirág (Xeranthemum annuum); az ajakosok, pl. kakukkfű (Thymus), hegyi gamandor (Teucrium montanum) és a pillangósvirágúak, pl. csajkavirág (Oxytropis pilosa), buglyos zanót (Cytisus austriacus) időszaka. A forró nyári napsugarak azonban hamar véget vetnek a növényzet pompájának. A kiaszott homokfoltokon késő őszig csak az igénytelen, egyéves, de védelmet élvező gyomnövények, pl. fényes poloskamag (Corispermum nitidum), európai kunkor (Heliotropium europaeum) virulnak.

A homokpuszták sajátos világa a rovarok valódi birodalma! Leginkább szembeötlő képviselőik a lepkék számtalan faja, közülük is legkiemelkedőbb a kardos lepke (Iphiclides podalirius) a fecskefarkú lepke (Papilio machaon) és a farkasalmalepke (Zerynthia polyxena). A legújabb kutatások körülbelül 400 moly- és nagylepkefajjal gazdagították az éjjeli lepkék listáját. A kétéltűek közül leggyakrabban a zöld varanggyal (Bufo viridis), a barna varanggyal (Bufo bufo), a levelibékával (Hyla arborea) és az erdei békával (Rana dalmatina) találkozhatunk. A hüllők közül leginkább - ha csak egy villanásnyira is - a fürge (Lacerta agilis) és a zöld gyík (Lacerta viridis) kerülhet szemünk elé. A homokpusztákon és a környező csenderesekben, természetes ligetekben és ültetett erdőkben 102 madárfaj él. Csak különlegességként említjük meg, hogy közülük a nagyobb erdőtömbökben fészket talált magának a fekete gólya (Ciconia nigra), az utóbbi években feltűnt a holló (Corvus corax) és a kerecsen sólyom (Falco cherrug).


Erebe-szigetek

A meszes homokpusztákhoz képest teljesen más élőhelytípust képviselnek a tájvédelmi körzeten belül a Duna menti vizes élőhelyek Gönyű és Nagyszentjános között: meredeken leszakadó partszegéllyel és a folyamszabályozás következtében keletkezett zátonyokkal és holtágakkal. A táj a Szigetköz kicsinyített mása is lehetne, ahol kitűnően megfigyelhetők azok a feltöltődési folyamatok, amelyek eddig csak alig észrevehető változással jártak, de amelyek napjainkra felgyorsultak. Jól szemlélteti ezeket a változásokat a növényvilág szukcessziója, amelynek előhírnökei az iszapkákás gyep és az egynyári gyomvegetáció, majd a csigolyafűzből (Salix purpurea) álló bokorfüzesek és a hordalékszigetekre betelepülő fekete- (Populus nigra) és a fehérnyárak (Populus alba). De maguktól is és az emberi beavatkozásra is megjelennek az ún. nemesnyárak, majd az igényesebb magyarkőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), a vénic szil (Ulmus laevis), cserjeszintben pedig a hamvas szeder (Rubus caesius), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), valamint a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus). A puhafás ligeterdőknek ebben a stádiumában a gyepszintet a csalán (Urtica dioica) és az amerikából származó, özönfaj, a magas aranyvessző (Solidago gigantea) uralják.

De nem ezek igazán a természeti értékek itt, hanem a táj: a kavicszátonyok és a vízállástól függően a különböző madárfajok. Közülük a terület jelentős fészkelő faja a barna kánya (Milvus migrans). Az őszi és tavaszi vonulások idején ritkán ugyan, de megfigyelhetjük a halászsast (Pandion haliaëtus). Másik ragadozó madarunk, a réti sas (Haliaëtus albicilla) főleg a téli időszakban tartózkodik itt. A vadrécék különböző fajainak nagyobb számú csapataival elsősorban a vonulási időszakokban találkozhatunk. Leggyakoribb a tőkésréce (Anas platyrchynchos), ritkább a nyílfarkú (Anas acuta) és a kendermagos réce (Anas strepera). Az északi fajok közül télen a kerce- (Bucephala clangula) és a kontyos réce (Aythya fuligula), míg a hegyi réce (Aythya marila) és a jeges réce (Clangula hyemalis) csak alkalomszerűen fordulnak elő.