A pásztorok ugyan most is büszkén viselik évszázados hagyományokkal bíró kalapjukat, és felöltik mellényüket, a lajbit, de hajnalhasadtakor nem a tarisznyába teszik a harapnivalót, hanem az olcsópiaci kínai hátizsákba, s zsebükben ott lapul a mobiltelefon. Ám a hagyományok sok területen mind a mai napig élnek.

Így van ez a pásztorkodással is, mely elképzelhetetlen jó terelőkutyák nélkül. Olyan szerencsém volt, hogy ottlétem alatt sikerült megismerkednem, sőt barátságot kötnöm Kis Róberttel, a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársával, aki nélkül nem juthattam volna el az Isten háta mögötti tanyákra, s nem juthattam volna olyan ismeretek birtokába, melyek a mai napig bűvöletükben tartanak. Bizonyára a hajdani Hortobágy-kutatóknak, Herman Ottónak, Lendl Adolfnak vagy Anghi Csabának lehettek hasonló élményei. A Hortobágy nemcsak tŰrisztikai látványosság, ahol a múlt fajtáit szakszerűen bemutatják, hanem olyan természetközeli településszerkezetet, életmódot is rejt, amit a turista nem is sejthet. Az egyik legnagyobb meglepetést számomra egy szinte teljesen ismeretlen kutyafajta jelentette, a sinka, ami nem összekeverendő az alföldi házőrzőkutyával.

Milyen is a sinka kutya?

A sinka szó a Hortobágyon simát jelent, ami utal arra, hogy az 1970-es évek elején a pásztorok kezei közt kialakult legfiatalabb terelőfajtánk simaszőrű. Keletkezésében az itt honos terelőfajták mellett az akkor igen divatos német juhászkutyais fontos részt kapott, de más fajták is közrejátszottak, például a városokban megŰnt boxerek, amelyek küllemileg, illetve a megkövetelt munka elvégzésére megfeleltek.

szőrminőség alapján a sinkának két változatát különböztethetjük meg: míg a tükörsinka szőrköntöse rendkívül rövid, ugyanakkor egészen tömör, a sinka szőrtakarója az előzőnél 2-3 centiméterrel hosszabb, de ez utóbbi változatnak is rövidebb a szőre a Mudiénál. Több színváltozatban elterjedt, általában jegy nélküli, egyszínű kutya. A mézeslábúnak nevezett egyedek lábain a színezet a németjuhászéhoz hasonló. A fekete és szürke mellett a veres (amit mi barnának neveznénk) is elterjedt, s néhány évvel ezelőtt divatos volt a tigriscsíkos is. A legritkábbnak az ordas és a csontfehér színű egyedek mutatkoznak.

Ezeknek az állatoknak kialakításánál az volt a legfőbb cél, hogy a pásztorok a nyáj, illetve a gulya mellé megbízható, jól idomítható, kiváló terelőállatra tegyenek szert. Ez sikerült is: kimagasló munkabírással és munkakedvvel megáldott segítőtársuk alakult ki. Annak ellenére, hogy fiatal fajtáról van szó, könnyen le lehetne írni őket egy fajtaleírásban. Napjainkban tenyésztőszervezetük még nem létezik, sőt nincs egy olyan személy sem, aki mindent megmozgatva e fajta elismertetésén, népszerűsítésén fáradozna. A pásztorok és jószágtartó gazdák célja sokkal inkább a munkaképesség megőrzése, fokozása, semmint a különféle standardok kimunkálása.

Sasköröm és foltos nyelv

A sinkák hátsó lábán a farkaskarom, amit itt a pusztán saskörömnek neveznek, fajtajellegnek nevezhető. Amelyeknél ez nincs, nem is tartják sinkának, s nem is becsülik semmire. Ezzel szemben, hogyha Duplán van a sasköröm, kimagasló munkatulajdonságú állatnak vélik. Ez a hiedelem megcsontosodva él a mai napig a pásztorok közt, függetlenül attól, hogy ez igaz-e vagy sem. Az állatok orrtükre jól pigmentált, fekete, kivételek ez alól a barna szőrűek, melyeknek orrtükre lehet barna is. Amilyen jól pigmentált az orrtükör, olyan a bőr is, a szájpadlás pedig fekete, akárcsak az a tízforintos méretű folt a legtöbb egyed nyelve közepén, melyet a pásztorok elmaradhatatlan fajtajellegnek tartanak, s a saskörömhöz hasonlóan szerintük az állat jó munkaalkalmasságának is jele. Csak azok az állatok maradhatnak meg, melyeknek hibátlan, jól záródó fogazata van, hiszen enélkül nem tudják erősen megragadni az állatok csánkját.

A fülek feszesek, felállóak, és viszonylag kicsik. Gyakran az állat munkája során sérül a fül, s így nemritkán előfordulnak olyan egyedek, melyeknek egyik füle feláll, a másik lekonyul. Az állkapocs rövid, de széles, erős harapást biztosít. A fej a Mudiéhoz képest durvábbnak tűnik, ennek ellenére kifejezetten harmonikus, egyáltalán nem nevezhető csúnyának. A nyak viszonylag rövid, erős, jól izmolt. A törzs is aránylag rövid, s a lábakkal együtt képzeletbeli négyzetbe kell, hogy beleférjen. A farok a hátára kunkorodó, azaz a pásztorok szavajárása szerint jó badáros, s ezt is fajtajellegnek tekintik, akárcsak a farkaskarmot. A lábak erősek, arányosak, masszív csontozatúak, s az ujjak feszesek. Jól záródnak a mancsok, s az egész állatra elmondhatjuk, hogy igazi sárdagasztó alkat, valóságos izomgolyó. előfordulnak köztük olyan gyors egyedek is, melyeknek egyik lábát felkötik, hogy a jószágot gyors mozgásukkal, sebes terelésükkel ne zavarják, törjék. Például a vemhes anyajŰhokat hajtó ebnek kötik fel egyik mellső lábát esetenként, este pedig leengedik. Míg néhány évtizeddel ezelőtt a Hortobágyon erre a célra a koloncfa szolgált, addig mára az említett megoldás terjedt el.

Teher alatt nő a sinka

Miért kellett egyáltalán új terelőfajtának kialakulnia? Tény, hogy az évszázadok során a pásztorkutyák megjelenését legfőképpen az igények határozták meg, azaz hogy az adott munkához a pásztornak megfelelő társa legyen. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a divat is mindig formálta az igényeket. A pusztai népesség egyfajta elvárosiasodása, szocialista elpolgáriasodása alakította ki ezt a fajtát. Árvai Sándorral beszélgetve, aki ma számadó juhász, kiderül, hogy még bojtár korában, a hatvanas években kéthavi béréért vásárolta első ilyen jellegű kutyáját. Hazaérve bizony édesapja bottal akarta elzavarni kutyástól a fiút, mondván, hogy egy csúfsággal állt elő. ugyanis apja, éppúgy, mint nagyapja, dédapja és a további felmenői, mind ragaszkodtak a Pumi jellegű kutyákhoz.

Körülbelül három évtizeddel ezelőtt történt, hogy a terelőkutyák közül a Puli, mint munkakutya, kiszorult, s helyette a Pumi vált elterjedtté, miközben a sinka népszerűsége is egyre jobban nőtt. Napjainkban egy magára valamit is adó pásztor, ha választhat, a Puminál is inkább sinkát tart, s a német Puli is teljesen kiszorul (ez utóbbi kutyával egy másik cikkben szeretnék részletesebben foglalkozni).

A sinkák rendkívül igénytelen állatok, szó szerint megélnek a jég hátán is: télen gyakran a havon is elalszanak; rendkívül dús, erős aljszőrzetük védi őket a Hortobágy metsző hidegétől. Fialáskor a pusztában általában hat-nyolc, olykor tízes almot hoznak világra, de mivel a szukák csak szoptatásra járnak haza, csak három-négy életerős példányt tartanak meg közülük. Az anyakutyaugyanis ellés után már hamarosan megy, hogy legelőre, itatóra terelje a nyájat, csordát. A kiskutyáknak nincs gyerekszobájuk: már négy-öt hónaposan dolgoznak a pásztor mellett, s vannak köztük olyanok, melyek féléves korukra már az anyabirkáknak is parancsolnak. Állatorvos ezeket az állatokat csak a veszettség elleni oltáskor látja, így csak a legéletrevalóbb egyedek maradnak tenyésztésben. Örökletes betegségektől így természetesen mentesek. Általában annyi kutyát nevelnek föl, ahányra már előre jelentkező akad. A sinkát nem hirdetik az újságok hasábjain: a pásztorok közt terjed egy-egy várható alom híre. A kölyköket viszonylag olcsón, mondhatni önköltségi áron adják-veszik egymás közt, míg egy idomított állatnak bizony megkérik az árát, ami ötven-hatvanezer forint is lehet.

Örökké éber, ugatós fajta a sinka, mely nemcsak kéri, de ki is követeli magának a munkát. Emellett hűséges társ is. Erre jó példa Kis Róbert Zsandár nevű kutyája, mely hatvan bivalyt terelt egészen addig, míg a csordát meg nem szüntették. Amikor a kutyaígy feleslegessé vált, a gazda odaadta segítőtársát egy távolabb lakó ismerősének. Zsandár hamarosan két bőrnyakörvet is elrágott, hogy hazaszökhessen. Ezután vasláncra kötötték. Amikor ennek ellenére egyik reggel újra régi gazdájának tanyáján üldögélt, megszánták, és maradhatott. Azóta éber házőrzőként szolgál.

Fiatal fajta a kihalás szélén?

A sinkák kiegyensúlyozott idegrendszerű, gyerekek mellett is tartható állatok, de tenyésztésük során sosem volt cél, hogy klasszikus értelemben vett társállatot faragjanak belőlük. Gazdáik sosem tévesztették szem elől azt, hogy legfontosabb feladatŰk a rájuk bízott állatok körüli munka maradéktalan elvégzése. Napjaink pásztortársadalmában a sinkának igen nagy a becsülete, éppúgy, mint híre, így ma már a Nyírségben is előfordul, de itt is csak pásztoroknál. Ezek a kutyák gyakran gazdáikat követik: a pásztorok három-hétnaponként váltják egymást a pásztorszálláson, a legelőn, majd három-hét napra bejönnek a tanyára, falŰba négylábú segítőtársaikkal együtt. Ilyenkor akár bajba is keveredhetnek kutyák és gazdáik egyaránt  ez történt a nem is olyan régmúltban az azóta megboldogŰlt Kis János mátasi (arrafelé úgy nevezik a Mátapusztáról származókat) gulyás számadóval is. Értelmes kutyája szinte mindig mellette volt kint a pusztán, s mikor ő kalyibájában aludt, a kutyatudta, merre van a feje, s mindig amellett, bár a falon kívül helyezkedett el. Úgy tette őt próbára a gazda, hogy változtatta ágyának helyét, de nem tudott túljárni az eszén. A kutyamindig ott feküdt le, ahová fejét lehajtotta alvásra. Büszke is volt rá egészen addig, míg egy fontoskodó mezőőr le nem lőtte. Erre ő a pusztán nyakon csípte a mezőőrt, s végigpofozta Máta egyik utcáján. Vállalta, hogy hivatalos személy elleni erőszakért elítéljék, de akkor sem hagyta, hogy a létét biztosító kedvenc kutyáját szó nélkül elpusztítsák. Kis Jánosnak volt kedvenc mondása: olyan kutyát válassz magadnak, amely messziről is odajön hozzád, leül, és a szemedbe néz.

Ha Magyarországon nem sorvad tovább a pásztorkodás, ha mint lét- és munkaforma megmarad, akkor a sinkának van jövője. Ellenkező esetben viszont vagy átalakul, vagy pedig eltűnik, ahogy a huszadik században oly sok, hazánk területén kialakult háziállatfajtával történt. Ki emlékszik ma már a pinkafői lóra, vagy a szalontai és a bakonyi sertésre? Az erdélyi szürkemarhából sem maradt  még mutatóban sem.