Fiatalos, ruganyos léptű és határozott. A kihívások érdeklik gyerekkora óta, nem találja a helyét, pedig tudása, akarata megvolt és van hozzá. Öt nyelven beszél, szoftvert fejleszt és talán Magyarország legnagyobb családi terepasztalát építi.

Demeter Zoltán Kolozsváron az egyetemen tanított, de még a magyar rendszerváltás előtt családja üldöztetése miatt elmenekült Erdélyből.

Később egy német világcégnél vezetőmérnök. Onnan ment nyugdíjba. Ma Gönyűn él a Duna partján. Családja Franciaországban, Németországban.

Az unokáknak, ha itthon vannak ˝vakációzni a gönyűi óvodában˝, kötelező magyarul tanulni. Minden olyan kereknek tűnik. Zoltán a feltaláló polihisztorok mindig aktív életét éli. Műhelyeiben a hazai szakik hanyatt esnének a gyönyörtől. Ha fáradt, zongorázik vagy fotózni indul. Sok szenvedélye közül (írás, tanulás, horgászat) a terepasztal-építés évek óta talán az egyik legfontosabb. Az Európában egyedülálló módon a kisvonatok komputeres irányítását tesztelő óriási makett mellett kezdtünk el beszélgetni. Hobbiról, szenvedélyről, szenvedésről. Arról, ha olyan kerek a világ, mégis miért sajog néha fájón a szív, azt dübörögve, hontalanok magyarként Magyarországon próbálnak nyugdíjaskorukban gyökeret ereszteni.

Demeter Zoltán újrahasznosítható papíron adta oda elolvasásra életük kalandos történetét. A Romániából elszökő magyarokról talán még soha nem készült ilyen pontos és lényeglátó könyv.

 – Kezembe adta az életük történetének könyvét. Kiadásra vár, remélem, lesz, aki felismeri, igazi kalandregény. Még soha nem olvastam arról ilyen formában, hogyan szöktek el Erdélyből a magyarok a rendszerváltás előtt és milyen nehezen találtak otthonra Európában, mivel az anyaország nem fogadta be őket.

– Barátaim biztattak, írjam meg ezt a történetet. Magamnak írtam, de egyre többen mondják, akik olvasták, érdekes lehet sokaknak. Talán egyszer majd tényleg megtalál a kiadója.

– A regény külön történet, megható emléke egy korszaknak, de ugyanakkor elgondolkodtató. Azt mondja magáról, magukról, hontalanná váltak, pedig nyelveket beszélnek, otthon lehetnének a világ minden táján.

– Haza akartam jönni és ebből a szándékból, az ekkor átélt élmények inspirálására született a könyv, csak itt érzem igazán, hontalanná váltunk. Nyilván olyan sok csalódás után érzékenyebbé váltam. Nincs már annyi türelem bennem, mint régen volt.

Éltem közel harmincnyolc évet a legdurvább kommunizmusban Ceausescu alatt. Utána éltem a legvadabb kapitalizmusban Németországban. Közben bejártam a fél világot. Erdélybe már nagyon ritkán járunk vissza, Németország idegen, Magyarországon pedig hol azt mondják ránk, németek, hol azt, románok.

– De hát most is magyarul beszélünk, magyarul írta a könyvet is.

– Ragaszkodom ehhez. Ahhoz is, az unokáink is tanulják meg a nyelvet. De hiába, ha az ő gyerekeik már csak félig tanulják meg, aztán az ükunokák csak azt tudják, volt egy nagyszülőjük, aki magyar volt, de vizet, kenyeret sem tudnak majd a nyelvünkön kérni. Amikor négyszer utasította el a rendszerváltás előtt Magyarország a letelepedési kérelmünket, tulajdonképpen arról döntött, hogy mi, a mi családunk feloldódjon Európában. Ha itt élnénk, a gyerekeink is itt élnének. Szétrobbantották a családunkat.

– Nem túl érzékeny?

– Azzá váltam. Húzódok vissza. Furcsa dolog volt, Alenbe visszamentünk sok év után a feleségemmel, akinek olyan sok mindent köszönhetek, és ma is úgy szeretem, mint harminc éve. Azt éreztük: mit keresünk itt? Pedig ott rendesek voltak velünk, megbecsültek, ismert figurák lettünk a síelésen keresztül. 8 évig vezettem az ottani síszakosztályt. Rengeteg ismerősöm van ott Németországban, de mégsem voltunk otthon.

– Mindezek tükrében szükséges volt, hogy elhagyják Erdélyt?

– Most is megtenném, bár nagyon ragaszkodunk Erdélyhez. Büszke vagyok arra, hogy erdélyi vagyok. Amikor a német útlevelembe azt akarták beírni születési helynek, hogy Románia, megvétóztam. Ragaszkodtam az Erdély megjelöléshez. Ezt el is fogadták. Szóval nekünk menni kellett, édesapám, aki színházigazgató, újságszerkesztő volt, ült a nézeteiért. Demeter János bátyám a Duna-kanális építésénél volt fogolytáborban. Engem egy vasárnap reggel pizsamában vitt el a Securitate, a rettegett titkosszolgálat. A gyerekek sírtak, nem tudták, mikor jöhetek haza. Mert másként gondolkodtunk, mert magyarok mertünk lenni. Menni kellett. Akkor úgy éreztük, a beolvasztásból egy kiút marad, a szökés.

– Csak a tudására építhetett?

– Már a szökés tervezésénél és a továbbiakban is. A tudásra és a szorgalomra, meg arra, amit magamban örök nyughatatlanságnak nevezek. Ikrek vagyok a csillagjegyem szerint, és mindig tenni, alkotni vágytam.

– Voltak találmányai, szoftvert is írt az élelmiszer-ipari gépekhez, és amikor Gönyűre értek, elkezdett építeni a ház után egy terepasztalt.

– A modellezést már gyerekkorban szerettem. Mindig volt – ha tenyérnyi is – műhelyem. Németországban az egyik WC-ből a lakásunkban azonnal a beköltözés után műhelyt csináltam. Mániákus barkácsoló vagyok. A vasutat szerintem minden ember szereti, ha nem is épít ekkora terepasztalt. Már a nyugdíj közeledtével elkezdtem gyűjtögetni a modelleket. Az eBayen vásároltam, eladtam, mikor mire volt szükségem, így szinte nullszaldósan tudtam beszerezni az alkatrészeket. A kihívás érdekelt. Szerettem tervezni, építeni. Aztán itt, a padlástérben, amit természetesen saját kezűleg újítottam fel, szépen lassan testet öltött a régió talán legnagyobb terepasztala. Négyezer munkaóra van benne, és ebből csak a tervezése, megrajzolás négyszáz óra volt. A legmodernebb tesztvezérléssel működik, mivel tagja lehetek annak a nyolcfős csoportnak, mely Európa déli részén teszteli a legújabb vasútmodellasztal-szoftvereket.

– Máshol pénzt szednek azért, hogy egy ilyen terepasztalt láthassanak.

– Én nem szedek, ezt az unokáim vagy ismerőseim nézhetik és én kísérletezek rajta. Napokat, éjjeleket szimulálok majd és panorámarészekkel építem még be. Egyébként lenne benne fantázia, hogy valahol ebből egy igazán nagy terepasztalt építsünk. A hannoveri csodavilág is azzal a szoftverrel megy, amit én is használok. Ezt is felajánlottam már, hogy megtervezem ingyen, mintegy befektetés, ha valaki valahol építene egyet, de erre eddig nem volt igény.

– Hogyan érintette a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadása?

– Személyesen már nem érint, azonban mindenképpen erkölcsi elégtétel, egy kis gyógyír a történelem okozta durva sebekre.

FÁBIÁN GYÖRGY

forrás: http://www.kisalfold.hu/szieszta/hontalan_polihisztor_oriasi_terepasztallal/2160682/