Tavaly év elején egy öt részből álló Gönyű történelméből összeállított sorozattal indítottam az évet, ha egy picivel több időm lenne folytatnám is. ( http://gonyu.network.hu/blog/gonyu-klub-hirei/gonyo-gonyu ) 

A 2012-es évet azonban olyan írók és írások bemutatásával kezdem akik "kapcsolatba" kerültek Gönyűvel, s ezen "találkozásukat" megörökítették, megírták.

Első ilyen írásomat talán Kádár Péter két nagyszerű ifjúsági regényével a Csupacsellel és A madárcsősszel kellene kezdenem, amelyek szinte teljes egészében Gönyűn játszódnak, a felismerhetőségig gönyűi szereplőkkel, de erről majd később.

Ebben az írásomban egy ma igazán divatba jött író egyik 1928. szeptember 23-ára dátomozott publicisztikai írását ajánlom figyelmetekbe.

A publicisztika keletkezésekor így nézhetett ki az író

( Tihanyi Lajos által készített portréja 1924-ből ). De ki ő?

Ha azt írom, hogy Grosschmid Sándor Károly Henrik talán csak írásait szeretők ismernek rá azonnal. Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.Bizony születésének és halálának dátuma sem mond sokat az átlag olvasónak. Magyarországot 1948-ban hagyta el, ezután műveit tudatosan kiiktatták a hazai irodalmi életből. Megfogadta, hogy amíg megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választásMagyarországon, addig semminek a kiadásához és előadásához nem járul hozzá hazánkban. Életműsorozatának újra kiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták. 

Igen. A fenti sorok Márai Sándorról szólnak.

(Tudom hosszasan lehetne taglalni életútját, műveit, de számomra most a Gönyűt is említő publicisztikája fontos. Márai Sándorról az író, költő, újságíróról bővebben itt olvashattok: 

http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1rai_S%C3%A1ndor )

A Zátony című írása a JAPÁN KERT II. című kötetben jelent meg 2004-ben.

Egy rövid részlet az írásból:

A ZÁTONY 

Egy fehér hajó úszott a Dunán, s hogy az elején kezdjük, a

kapitány a kormányosi hídon állt és elgondolkodva babrálta két

ujjal egyik szemölcsét a nyakán, a bal füle alatt, ami régi rossz

szokása volt: a nagy melegben úgy tetszett, hogy minden olvad,

s a kapitánynak valami különös reflexérzése lehetett, talán az,

hogy viaszból van, s most megpuhult és elölről kezdheti az egész

lényét - tetszés szerint formálhatja az orrát, és leszedheti egy

szórakozott mozdulattal a szemölcseit. A kapitány ötvenhat éves

volt, ami a német orvosok szerint a férfi-egzisztencia krízise,

s a traumája az volt, ami minden hajóskapitánynak a traumája, aki

nem hosszújáratú kapitány: hogy miért nem hosszújáratú kapitány?

Vannak emberek, akik ilyesmit, hogy nem lehet mindenki

hosszújáratú kapitány, képtelenek megérteni. Egy bizonyos relatív

és emberi értelemben a kapitány járatát talán hosszúnak is

lehetett nevezni - Bécsből Budapestre és vissza, s a kapitány

ötvenhat éves -, de földrajzi és hajózási, sőt vízrajzi

szempontból határozottan rövidjáratú kapitány volt. A kapitány

néha gondolt arra, hogy miért jár éppen Bartosek a luxushajóval

Orsováig, s miért nem ő? Hol romlik el egy élet? Arra, hogy mi

lehetett ő, a bécs-budapesti kapitány egy Margithíd-Boráros téri

kapitány szemében, nem gondolt soha. Hogy miféle félisten lehet

ő, aki vendéglővel és kabinokkal fölszerelt, óriási

tükörszalonos gőzöst vezet két világváros között, szuverén joggal, nagy

tudással, viharok és zátonyok között, erre nem gondolt soha...

Lassú fűzek úsztak el a hajó mellett, és délután három óra volt.

A dunai táj édes és vontatott melankóliája éppen hatni kezdett

az utasok lelkére.

Erre Gönyű előtt zátonyra futott a hajó.

A meglepetés az volt, hogy kezdetben senki sem vette észre a

katasztrófát. A kapitány se. Állt a hídon, s undorral vegyes

elégtétellel nézte a lakosságát, az utasokat, eleresztette

szemölcsét, homlokába húzta fehér tiszti sapkáját s bámulta a

népét, az arisztokratákat, a parasztokat s elöl, a fedélközben,

a kivándorlókat, akik három zöldpaprikával s egy váltás tisztával

a tarisznyájukban, reménykedéssel és nosztalgiával szívükben

utaztak a távoli bizonytalanba, a Csallóközből a ködös Tiszaköz

felé, ahol a végtelen farmokon, miknek gazdagságáról annyit

hallottak a nagy víz túlsó partján, aratási munkát reméltek

találni. Halkan ültek és daloltak, asszony és gyerek a motyók

közé húzódva s a férfija komor merengéssel, az elhagyott otthon

s a bizonytalan jövő körül kóválygó gondolatokkal. Ki ismeri a

kivándorlók szívét? Bizonyára akad közöttük, aki egy darab

zsebkendőbe göngyölt hazai földet őriz. Sokan a nyelvi

nehézségekre is gondoltak, mert a Tiszaközben állítólag őznek a

bennlakók. Egy nyegle és bizakodó ügynök, aki egy patenttel,

patkányméreggel töltött kindlivel remélt szerencsét próbálni az

Újvilágban, fecsegve könyökölt a hajókorláton, s nyeglén mesélte,

hogy őt már a kikötőnél várják rokonai, szóval nem eshetik baj,

mert affidavitja van a Karfunkenstein utcába. Mind a partot

kémlelték, az oly közeli s ah, oly távoli partot! Ki tudja, mi

vár reájuk ott túlnan, ti. Gönyűn túlnan, ha libasorban elhagyják

a hajót, ami már nyolc órája az otthonuk volt? Több erős férfi

az orrát fújta.

Mondom, ebben a pillanatban zátonyra futott a hajó.

A legjobb az volt, hogy a hajó sem vette észre. Az ilyen öreg

dunai hajók olyanok, mint a régi évjáratú reggeli napilapok:

közös tulajdonságuk, hogy ha ki van fizetve a nyomdaszámla, akkor

reggel megjelennek. Ez a hajó is, ha Bécsben egyszer befűtötték,

estére megérkezett Pestre. Megszokta. Már nem is tudott másképp.

Lassan ment, kerülte a sekély vizet, ismerte a Dunát. Húsz év

alatt minden sodrát kitanulta, vigyázott, hogy ne lépjen gazba,

és szelíden elmászott a szigetek mellett. Senki sem törődött

vele. A gépész, aki tíz éve fűtötte, a kapitány, aki tizenöt éve

vezette, s az első tiszt, aki titokban pincér is volt a hajón,

mind ismerték a járművet, és megbíztak benne. A Dunában is

megbíztak, azzal a közönnyel, amit az ember élete állandó kerete

iránt érez. Egy kissé megvetik, mert személyesen ismerik. A hajó

tehát nem vette észre rögtön a zátonyt, a nagy oldallapátok vígan

forogtak a vízben tovább, csak éppen nem haladt a hajó. Ez sem

tűnt fel senkinek. Egy hajónál nem állandó és föltétlen szükség,

hogy folytonosan haladjon. A hajóban az a fontos, hogy jár a gép,

a kapitány fehér sapkában a kormányosi hídon áll, s az utasok fel

és alá sétálnak a fedélzeten. A hajó csak másodsorban közlekedési

eszköz azok számára, akik fedélzetére lépnek, elsősorban vagy

hivatal, vagy idegállapot, valami átmenet a gyengeség s egy

könnyű betegség között. A kapitány részére például a hajó már rég

nem volt közlekedési eszköz. Ő a maga részéről s a szíve mélyén

el se hitte, hogy egy hajóval komolyan el lehet jutni valahova.

Mert Bécs-Buda neki nem haladás volt, hanem letörés. Így van

mindennek két arca. A hajó ezzel szemben föltétlenül zátonyt

kapott.

A víz olyan alacsony volt, hogy ezen a sávon gyalog ki lehetett

menni a partra. Messze Gönyű kéklett, a menekvés, a munka és

biztos fedél, szelíden füstölgő otthonok. A gépész kimászott azon

a lyukon, ami összekötötte őt a külvilággal, olajos arcát

beletörölte a sötétkék ingujjba, s meleg hangon nyögött egyet a

parancsnoki híd felé:

-H?! - mondta a vízi emberek szűkszavúságával.

Eddig a részlet. A teljes írást elolvashatjátok az alábbi linken.

 http://www.scribd.com/doc/30715445/Marai-Sandor-Japankert-publicisztikai-irasok-2-kotet

Persze az sem baj (sőt), ha leveszitek a könyvet a saját, vagy a könyvtári könyvespolcról, és lapozva végig olvassátok az egész könyvet.

Jó szórakozást kívánok!

(A kép csak illusztráció, Dr. Alföldi Kálmán levelező lap gyűjteményéből.)